Kockás abrosz borítja minden asztalát annak a vendéglőnek, ahová gyerekkorunk óta járunk vasárnaponként, piros-fehér, keményre vasalt vászon, amelynek a szélén apró, kézzel varrt szegés fut körbe. A sarokasztalunk abroszán van egy halvány, kerek folt, ami sosem jön ki teljesen: a nagyapám borospohara hagyta ott egy keresztelőn, legalább húsz éve. Anyám minden alkalommal megsimítja, mielőtt leül, mintha köszönne valakinek.
A pincér már nem kérdezi, mit kérünk. Jön a húsleves cérnametélttel, utána a rántott hús petrezselymes burgonyával, a gyerekeknek uborkasaláta nélkül, a sógoromnak két citromkarikával. Ebben a vendéglőben nem a menü változik, hanem mi: a gyerekek egyre magasabbak, apám egyre lassabban olvassa el a számlát, és egyre több dolgot beszélünk meg itt, amit máshol nem merünk szóba hozni.
Azon a vasárnapon a desszertnél egy olyan téma került az asztalra, amiről addig csak magamban rágódtam.
Tizenkét éve dolgozom egy szállítmányozó cégnél, és tavaly óta azon gondolkodom, hogy belföldi fuvarszervezéssel önállóan is el tudnék indulni. A nagynéném, anyám húga, a palacsintája fölött kérdezte meg, meddig akarom még halogatni, és amikor bevallottam, hogy a papírmunkától tartok, azt mondta: „Nézd meg a grossoffice.hu-t, én is ott kezdtem.” Ő évek óta egyéni vállalkozóként varr menyasszonyi ruhákat, és a székhelye ott van. Anyám erre letette a villáját, és megkérdezte a húgát, miért nem szólt erről soha. „Mert nem volt vele semmi gond, az ilyenről nem mesél az ember” – felelte a nagynéném, és mindenki nevetett, még a pincér is, aki épp a kávékat hozta.
A cég alapítása önmagában nem ijesztett meg, a fuvarszervezésben megszoktam, hogy a dolgoknak sorrendje van. Ami nyomasztott, az a cím volt. A lakásunk egy társasházban van, a közös képviselő már a csomagautomata miatt is levelet írt mindenkinek, és nem akartam, hogy a cégem miatt is ránk nézzenek a lépcsőházban. Ráadásul a munkám miatt naponta tucatnyi telefont kapok, és el sem tudtam képzelni, hogy a hivatalos leveleimet is a földszinti postaládából kelljen kihalásznom, a reklámújságok közül, este tíz után.
Este, miután a gyerekek lefeküdtek, végigolvastam az ajánlott oldalt, a Gross Office remek online felületét. Az első, ami megfogott, egy apróság volt, amire magamtól nem is gondoltam: a cégtábla kihelyezését is ők intézik a székhelyen, a szabályok szerint, és ezért nem kérnek külön pénzt. A nagynéném nevetett, amikor ezt telefonon elmondtam, mert szerinte mindenki ezen akad meg először. Azt is olvastam, hogy egyéni vállalkozónak és civil szervezetnek is adnak székhelyet, ami megmagyarázta, hogyan került oda annak idején ő is.
A másik dolog, ami megnyugtatott, egy határidőről szólt. Tizenöt nap jut a bejegyzés után a székhelyszerződés aláírására, és ezt a határidőt az oldal szerint ők maguk sem kezelik merev szabályként. Aki egész nap szállítási határidőket egyeztet, az tudja értékelni, ha valahol emberi léptékben gondolkodnak az időről. Nálunk egy kamion késése miatt néha egy egész hét borul, és megtanultam, hogy az a partner a jó, aki nem a percekbe kapaszkodik, hanem abba, hogy a dolog végül rendben legyen.
Másnap az ebédszünetemben, a raktár melletti kis irodában felhívtam őket, és megkérdeztem, hogyan zajlik egy új cégnél az egész. Türelmesen végigvették, mire lesz szükségük tőlem, milyen adatokat kérnek, és kivel kell majd aláírnom. Felírtam egy fuvarlevél hátoldalára, mert más nem volt kéznél, és mire letettem, már csak az ügyvéddel kellett időpontot egyeztetnem. Ez a papír azóta is ott van kitűzve a hűtőnkön, a gyerekek rajzai között. Ha valaki ma azt kérdezi tőlem, mit tanácsolnék neki, ha a cég alapítása előtt áll, mindig azt mondom, hogy kérdezzen meg valakit a családjában, aki már végigcsinálta, mert sok álmatlan éjszakát spórolhat meg vele.
Múlt vasárnap megint a sarokasztalnál ültünk, a foltos kockás abrosz fölött. Apám ezúttal rám nézett, amikor a számla megérkezett, és azt mondta, hogy ezt most a vállalkozó fizesse. A nagynéném rám kacsintott, én pedig arra gondoltam, hogy a grossoffice.hu neve ugyanúgy a családi történetünk része lett, mint az a halvány borfolt, amit anyám minden vasárnap megsimít.